természetjárás
honismeret

Sok ember számára a „vízitúra” vagy egy gyors vizű folyón való raftingolást, vagy nagy vízfelületű tavakon vagy folyókon való evezést jelent. Az Öreg-Túr bebizonyította számunkra, hogy egy csendes kis folyó nagyobb élményeket tud nyújtani, mint nagy testvérei.

A Túr a Felső-Tisza egyik bal oldali mellékfolyója, forrása a Gutinhegységben van. Románia északi részén Szatmár közelében 5,2 km hosszúságban a Túr a határ Románia és Ukrajna között, majd kevéssel arrébb ugyanezt a szerepet tölti be 1,1 km-en Románia és Magyarország között.

Sajnos, a román részen a folyó nagyon rövid szakaszon evezhető, főleg az ukrán határvonal által keltett problémák miatt. Magyarországon a folyó medrét árvízvédelmi célból sok helyen átmetszésekkel rövidítették le, sőt Sonkád és Tiszakóród között egy teljesen új, mesterséges medret alakítottak ki, melyen a folyó vizének nagy része a régebbi torkolatokhoz képest sokkal hamarabb ömlik a Tiszába. A megmaradt ősmeder az Öreg-Túr nevet kapta, és vízellátása a sonkádi „Kis-Bukó” gáton keresztül történik. Az ősmeder két helyen torkollik bele a Tiszába, miután Kömörő magasságában két ágra szakad, az első, rövidebb ág Nagyarnál torkollik a Tiszába – állítólag Petőfi Sándor 1846-ban Lubay Zsigmond földesúr vendégeként járt Nagyarban, és az itteni táj adta az élményanyagot a Tisza c. költeménye megírásához – míg a második, hosszabb ág Panyola után egy mocsaras területen keresztül adja át vizét részint a Tiszának, részint a Szamosnak.

Vízitúrázás szempontjából a Sonkád–Nagyar szakasz érdekes, ez ugyanis az, amely – úgymond – kényelmes mind megközelítés, mind szálláslehetőségek szempontjából. A szakaszt háromszor egynapos szakaszokra osztják az érintett településeknek megfelelően. Első nap Sonkád–Kölcse: 11 km, második nap Kölcse–Túristvándi: 13 km, harmadik nap Túristvándi–Nagyar 18 km, de ez utóbbi a mederbe bedőlt fák közötti cikcakkolás miatt – szerintem – minimum 22 km-re ugrik fel.

Vízitúrázó ismereteink a környékről néhány interneten látott fénykép és pár rövid magyarországi vízitúra ajánlatban ki is merültek. Szállásunkat telefonon intéztük. Mivel saját csónakokkal rendelkeztünk és nem igényeltünk idegenvezetőt, információkéréseinkre a vízitúrákat szervezők nem válaszoltak. Sajnos egy félreértés miatt a túrát mi Kölcséről kezdtük, így kihagytuk az első tíz kilométeres szakaszt.

Szerdán mindenki lehetőségei szerint indult el Kolozsvárról, az aznapi feladat a Kölcsére való megérkezés volt. Kölcsén a Kistúr Vendégház kertjében sátoroztunk, amely tulajdonképpen egy meggyfákból álló gyümölcsös. Reggel előkészítettük a csónakokat, csomagjainkat bepakoltuk az autókba, és levittük azokat Túristvándiba a Vízimalom kempinghez, majd az egyik autóval visszamentünk. Kicsit nyűgös hadművelet volt ez a reggeli költözködés, de sajnos elengedhetetlen kellékként szerepelt a mindennapos programunkban. Amíg mi sétáltattuk az autókat, a többiek élvezték a meggyszezont, és alaposan belakmároztak. Visszatérésünk után a kemping stégjét kihasználva száraz lábbal sikeresen vízre szálltunk.

Az Öreg Túr mederszélessége átlag 5–7 méter, a víz mélysége átlag 1,5 méter, a víz áramlási sebessége kb. 1 km óránként, tehát majdnem állóvíznek számít. A meder tiszta, nem látni úszó pillepalackokat, sem a part menti fákra felakadt nejlonzacskókat.

Tizenhárom kilométer alatt láttunk öt úszó palackot, és ugyanennyi horgászstéget, ezzel ki is merült a civilizáció látványa.

Lehet, hogy a medret szegélyező fákon kívül szántóföldek, esetleg legelők is voltak, de az erdősáv sűrűsége miatt a vízről nem vehettük észre ezeket. A látvány pont ezért tűnt lenyűgözőnek. A szűkebb helyeken összeboruló lombkorona alatt, míg a tágasabb helyeken nádasok, vízitök és tündérrózsa mezők között eveztünk. A víz tiszta, megfelelő fénykörülmények között a meder aljáig is le lehetett látni.

Aznap csupán Túristvándihoz közel találkoztunk egy olyan rövid szakaszszal, amely megdolgoztatott. Egy körülbelül száz méter hosszú – a sok hínártól és vízigesztenyétől besűrűsödött vizű – csatorna volt ez, amelyet – mint később kiderült – ki lehetett volna kerülni. Nem sokkal a „susnyákosból” való kievickélésünk után feltűnt előttünk a túristvándi vízimalom, amelynek tőszomszédságában tudtuk, hogy ott a kemping.

Miután kikötöttünk és sátrat vertünk, meglátogattuk a kemping szolgáltató részlegét, ahol halászlé rendelése után egy-egy hideg sör mellett beszélgettünk az árnyékos teraszon.

Házigazdáinktól – akikkel közben egészen családias hangulatot sikerült kialakítani – érdeklődtünk a folyómeder Nagyarig húzódó szakaszáról. Nagy őszinteséggel a szemükben, 12 éves gyerekeinket nézve ezt mondták szó szerint:

„Volt már, aki végigment, de sokan visszafordultak. Meg lehet próbálni, azt viszont nem tudjuk, hogy valaki megnyitotta-e az utat az idén.”

Szavaik egy kicsit elgondolkoztattak, de vízitúrás tapasztalattal rendelkező emberek lévén lesz ami lesz, ha nem más, csónakázunk egyet alapon eldöntöttük, hogy mégis nekivágunk, sőt a megteendő szakasz tervét megtoldtuk még vagy öt kilométer tiszai evezéssel, esti célpontunknak a tivadari kempinget jelölve ki.

Reggel a szokásos autós hercehurca után búcsúzkodni kezdtünk a házigazdáinktól. István bácsi huncut mosolylyal a bajsza alatt csak annyit mondott: „meglátják, hogy visszajönnek”. Ezzel el is volt minden intézve, ők maradtak, mi vízre szálltunk. A vízimalom zsilipjénél gondosan kikerülve az örvényeket szépen lassan, libasorba fejlődve evezni kezdtünk. Eleinte nagyon csodálkoztunk, mert az elbeszélések alapján a vízben ott kellett volna hevernie egy fél dzsungelnek, itt viszont nem volt semmi. Ámulatunk szertefoszlott, amint elhagytuk Túristvándi határát. A meder helyenként alattomosan a víz felszíne alatt 15–20 centivel meghúzódó rönköket rejtegetett, amelyeket sokszor utolsó pillanatban sikerült észrevenni a fénytörés miatt. Csónakjaink csattantak, nyögtek, recsegtek, de becsületükre szóljon, a vizet nem eresztették be. Az alattomos víz alatti akadályokat kiegészítette egy egész sor bedőlt fa, amelyek sokszor az egyik partról a másikra zuhantak át sorompóként húzódva a víz felett, vagy a víz szintjén. Ezek között a két első csónak legénysége kellett hogy megkeresse az átjárható részeket. Néhányszor a csónakokat a vízben fekvő rönkön egyensúlyozva át kellett emelni azokon. Már eveztünk úgy két és fél órája, amikor egy kikötésre alkalmas helyet találva tíz perc szünetetet szavaztunk meg. Nem kis meglepetésünkre az erdőhatáron túl egy kis mellékág szélén – számunkra a nagy semmi közepén – pecázott valaki. Jó napot és feszes zsineget kívántunk, majd utána rögtön vallatni kezdtük:

– Messze van-e még Nagyar?
– Messze.
– Na ne, evezünk már több mint két órája, ne mondja hogy, olyan messze van még.
– Hát azért még van elég.
– Na jó – próbáltuk másképpen megközelíteni a dolgot – mi van közelebb, Nagyar vagy Túristvándi?
– Hát Túristvándi, mert az csak itt van né.

Ledöbbentünk, két és fél óra evezés után „csak itt van né” a kiindulási pont? Akkor mikor érünk Nagyarra? Bevallom őszintén, ezután a beszélgetés után mintha nehezebbek lettek volna az evezők. Sokat viszont nem volt időnk lamentálni, mivel a bújkálások kezdődtek elölről.

A víziút nehézségeit egyenes arányban kárpótolta a látvány. Sokszor az volt az érzésünk, hogy valahol az Amazonas egyik járatlan mellékfolyóján evezünk.

A víz kristálytiszta volt. A kinti harminc egynéhány fokkal ellentétben itt a vizen, ahol a táv több mint háromnegyed részén a fák lombkoronája összeolvadt a fejünk felett kellemesen hűvös volt. A nyílt részeken a nádasok között itt is vízitök és tündérrózsa mezők között eveztünk. Végül több mint hét és fél óra evezés után megérkeztünk Nagyarra. Mivel alaposan elfárasztott a csónakokkal végrehajtott sok hirtelen kanyarmanőver, leszavaztuk a Tiszán való további evezést.

A közeli tivadari kemping „bulizós” társasággal volt teli, a recepción azt tanácsolták, hogy ha pihenni akarunk, keressünk egy csendesebb helyet. Szemeink előtt megjelent István bácsi bajusz alatti mosolya. Csónakjainkat felpakoltuk az autókra és visszamentünk Túristvándiba.

A kempingben – meglepetésünkre – elmaradt az „ugye megmondtam”, ehelyett egy „örvendünk, hogy visszajöttek”-kel fogadtak. Míg István bácsival megosztottuk aznapi élményeink egy részét, feleségét, Marikát megkértük, varázsoljon nekünk egy adag kenyérlángost, de ezúttal halászlé nélkül.

Harmadik napi ottlétünkre nem maradt evezés, ezért összepakoltunk mindent, csónakjainkat felkötöttük a tetőcsomagtartókra és nekivágtunk megismerni a környéket.

Gondolom, mondanom sem kell, hogy búcsúzkodás után István bácsi egy „este találkozunk”-kal indult dolgára.

A faluturizmust és az autós körutakat szeretők számára egy majdnem 90 km-es körúton meglátogatható Nagyaron a Petőfi-fa (legalábbis ami a három villámcsapás után még megmaradt az óriási tölgyfából), Szatmárcsekén a világon egyedülálló csónakfejfás református temető. Ugyanitt van Kölcsey sírja is és a világban szétszóródott magyarság emlékműve, Tiszacsécsén Móricz Zsigmond szülőháza, Mándon áthaladva elmélkedhettünk azon, hogy vajon hogyan járt a mándi zsidó. Nagyszekeresen egy XIV. századi templomot láthattunk, Cégénydányádon a Kende-kúria kertjében kialakított 13 hektáros arborétumot, a penyigei temetőben a Szenke folyóba fúlt kilenc kislány emlékművét stb.

Késő délután a már hagyományossá vált kenyérlángost majszolgattuk a túristvándi kempingben István bácsival és Marikával beszélgetve. Megérte visszamenni, a hangulat családias, a tulajdonosok közvetlenek, és bár hétvége volt, a kemping csendes maradt.

Vasárnap reggel egy nagyon határozott, most már biztos nem alszunk itt kijelentéssel búcsút vettünk házigazdáinktól, viszont most már mi ígértük meg, hogy valamikor visszajövünk.