Debrecen és a Berettyó-forrás

Hogy kerül Debrecen és a Berettyó-forrás egymás mellé? Úgy, mint egy turistaegyesületek közötti baráti kapcsolat két egymást követő állomása. A Debreceni Természetjáró Szövetség és az EKE Kolozsvári Osztályának tagsága, hála a Vándortáboroknak, már rég ismeri egymást, de a táborokon kívül eddig nem volt alkalmuk találkozni.

Tavaly a várasfenesi táborban megtört a jég, megbeszéltünk októberre egy közös túrát a Gyalui-havasokba, amiről a 2009/6-os Erdélyi Gyopárban számolt be Lőrinczi István. Ezen a kiránduláson kaptuk a meghívást a Hajdú-Bihar Megyei Debrecen Városi Természetjáró Szövetségtől a XLVII. Természetbarát Hét rendezvényeire, amelyet örömmel fogadtunk el, így hát nyolctagú csoportunk februárban Debrecenbe látogatott. Mivel a Természetbarát Hét rendezvényei csak a délutánokat foglalták le, napközben alkalmunk nyílt ismerkedni Debrecennel, a mai Magyarország második legnépesebb városával, a Kálvinista Rómával.

Meglátogattuk a város szimbólumává vált Református Nagytemplomot, mely 1805–1821 között épült klasszicista stílusban. A magyarországi klasszicizmus remekműve máig a város legjellegzetesebb épülete, de mintául szolgált többek között a kolozsvári Kétágútemplom építéséhez is. Elődje, a XIII. században épült Szent András-templom 1802-ben, Debrecen történelmének legnagyobb arányú tűzvészében pusztult el. A Nagytemplomban mondta ki 1849. április 14-én a Habsburg-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét Kossuth Lajos, és itt választották őt kormányzóvá. Az 1848–49-es szabadságharc ereklyéiből Kossuth-emléksarkot rendeztek be a templomban. A Nagytemplom toronygalériájában a biblia világához kapcsolódó helyszínek kicsinyített másait bemutató kiállítást láttunk. A maketteket, melyeket Csia Lajos református lelkész, teológiai tanár, bibliafordító és néhány társa saját kezűleg készített először 1934-ben Budapesten láthatta a nagyközönség, 2009-től pedig Debrecenben vannak. A templom előtt áll a város újjávarázsolt sétálótere a Kossuth-szoborral, a város címerével, a hatalmas zenélő szökőkúttal (ami persze télen nem működik) és a harangjátékkal.

A Nagytemplom mögötti emlékkertben áll Bocskai István erdélyi fejedelem bronzszobra és a bécsi udvar által 1674-ben gályarabságra hurcolt református papok és tanítók emlékére emelt Gályarabok Emlékoszlopa, amelyet 1991-ben II. János Pál pápa is megkoszorúzott. A közelben láthatóak a Debrecen nagy szülötteinek emléket állító szobrok: Csokonai Vitéz Mihályé, Diószegi Sámuelé és Fazekas Mihályé, valamint a Líciumfa, a református vallás jelképe.

Az Emlékkert mellett áll a Debreceni Református Kollégium történelmi nevezetességű épülete, amely mai formájában Péchy Mihály tervei szerint épült 1803–16 között klasszicista stílusban.

A főhomlokzaton a kollégium egykori jeles diákjainak domborművei, az udvari folyosók falán pedig emléktáblái láthatók. A kollégium története a középkorba nyúlik vissza. A szerzetesrendi eredetű iskolában – a hagyomány szerint – 1538-ban kezdődött el a reformált
szellemű oktatás, majd az intézmény fokozatosan emelkedett „az ország iskolájának” rangjára. Meglátogattuk a kollégium múzeumát, az imatermet, ahol 1849-ben többször is ülésezett az Országgyűlés, a könyvtárat, ahol csaknem 300 000 kötetet őriznek, köztük számos könyvritkaságot, régi kódexet, ősnyomtatványokat és becses kéziratokat.

Szakavatott vezető irányításával látogattuk meg a Déri Múzeumot, ismerkedve annak hatalmas mennyiségű és értékű anyagával, amit még felsorolni is nehéz, azt látni kell!

A XLVII. Természetbarát Hét keretében minden délután előadásokat hallgathattak az érdeklődők. Mi kettőn is részt vettünk, előbb dr. Lovas Márton Dalmáciáról beszélt, majd kolozsvári túratársaink következtek: Palczer János a Gyalui-havasokról és annak környékéről, a színpompás Kalotaszegről tartott előadást, kiemelve a természeti szépségek és a történelem összefonódását, Lőrinczi István pedig virtuális kirándulásra hívta meg a résztvevőket Erdély e gyönyörű vidékére. Bár a megszokottnál hosszabb volt az előadás, az érdeklődés nem lankadt, annál inkább sem, mivel a közönség egy része ott volt a közös őszi kiránduláson, így személyes élményeiket is felelevenítették. A Természetbarát Hét turista bállal folytatódott, majd gyalogtúrával zárult.

A sikeres előadások azonnali eredményeként meghívást kaptunk a jövő évi Természetbarát Hétre is, aminek nagyon szívesen teszünk eleget. De nemcsak a jövő évi tervekről esett szó, hanem újabb közös kirándulásokat is terveztünk: tavasszal a Berettyó-forráshoz, ősszel pedig az Aranyos völgyébe.

Idei első közös kirándulásunk során, április 10-én a Berettyó-forrást kerestük fel Szilágy megye szegletében (Bihar, Kolozs és Szilágy megye találkozási pontjának közelében). A Körösök vízgyűjtő területéhez tartozó Berettyó a Réz-hegység északkeleti részéből ered a 882 m magas Almácska-tető közelében. Itt a legrégibb kristályos palára, a perm-kori homokkő fölé mészkő ülepedett, melynek vízáteresztő, illetve víz által oldódó kőzeteinek köszönhetően jellegzetes karsztképződmények – dolinák, víznyelők, vízkitörések, barlangnyílások – alakultak ki. A folyó a kisebb forráságak – Ökrös-, Toplica-, Tusza- és Ponorpatakok – egyesülése után Tuszatelke község alatt kapja a Berettyó nevet. A Nagy-karsztforrástól tulajdonképpeni fő ága, a Toplica indul. A föld alatti üregekben összegyűlt nagy mennyiségű víz hirtelen a felszínre tör egy kőszikla tetejéről, több ágra szakadva zúdul alá egy kisebb vízesést alkotva, majd a kövek közt bukdácsolva vizének egy része rövid időre újból eltűnik, de csak azért, hogy innen újból a felszínre törjön, most már jóval nagyobb mennyiségben (hozama kb. 80 l/mp). Jóval magasabbról, egy meredek falú, mohával benőtt mésztufa dombról több mint tíz méteres vízeséssel zuhan alá sok-sok ágra szakadva, lenyűgözően szép vízesést alkotva.

Túránk fő célpontjához száznál többen több irányból, több csoportban érkeztünk. A Hajdúsági Vándorok csoportja a Nagyvárad–Kolozsvár főúton, a Királyhágó tövében, Bucea-n találkozott az egyik kolozsvári csoporttal, majd együtt indultak el a Fogadó-patak völgyén felfelé.

Előbb a tőzike rétre érkeztek, ahol szerencséjükre még láthattak, fotózhattak virágzó tőzikét, mely a hóvirágnál jóval nagyobb, bókoló harangocska formájú, kedves kora tavaszi virág.

A szebbnél szebb tájakon vezető 20-22 km-es gyalogtúrájuk során kora délután érkeztek a csodálatos szépségű Berettyó-forráshoz. A mi csoportunk Tuszatelkén találkozott az Érmihályfalván, Margittán, Szilágynagyfalun keresztül érkező Hajdú-Bihar Megyei Természetbarát Szövetség népes csoportjával és néhány nagyváradi EKE-társsal, onnan pedig együtt, jóval kevesebb gyaloglással értük el a Berettyó-forrást. A csodaszép vízesés közelében tartottuk a pihenőt, majd falatozás után elindultunk a Berettyó völgyén lefelé, a forrástól 5-6 km távolságra kiépített pisztrángosig. Vadregényes tájon keresztül vezetett utunk, mindkét oldalról számtalan kisebb-nagyobb erecske igyekezett a Berettyóba, szemlátomást egyre nagyobbra duzzasztva vizét. A Berettyó Tuszatelkétől Valkóváraljáig a Réz-hegység csillámpaláiba vágta be völgyét, a meredek hegyoldalak közé szoruló vízfolyásnak itt még gyors hegyi patak jellege van, mely számtalan szebbnél szebb vízesést hoz létre. Egy idő után a völgyet keresztező betongátakat, néhol csak azok maradványait láthattuk. Ezeket valamikor a hordalék felfogására, a vízbőség szabályozására építették. Úgy tűnik, a Berettyó nemigen szívleli a szabályozást, sok helyen a gát mellett tört utat magának és szeszélyesen kanyarogva követi a maga útját. A partját égerligetek és bükkösök kísérik. Az alig rügyező fák alatt virágzott a gólyahír, sok volt már a martilapu és rengeteg foltos szalamandrát is láttunk. Az idő nem kényeztetett el, egész nap borús, ködös volt, néha még az eső is szemerkélt, de ez nem igazán zavart minket. Nagyobb gondot okozott a téli havazás következtében letört rengeteg faág, mely helyenként valósággal eltorlaszolta az amúgy is elég nehezen járható utat, igazi kalandtúra jelleget kölcsönözve kirándulásunknak. A pisztrángosnál találkoztunk azokkal a társainkkal, akik nem vállalkoztak a „kalandtúrára”, inkább busszal tették meg eddig az utat. Itt megnéztük a pisztrángtenyészetet, néhányan vásároltak is egy finom vacsora reményében, majd folytattuk utunkat Alsóvalkón, Felsővalkón keresztül Valkóváraljára.

A falu szélén, a Berettyó és a Halastópatak által határolt sziklán, a Várhegyen áll Valkó vára, az egykori valkói uradalom központja. Az 1241–42-es tatárjárás idején elpusztult Kraszna várának szerepét vette át. A területet a tatárjárás után adományozta IV. Béla Geregye Pál országbírónak. A várat 1300 körül építették a Geregyék, 1311-ben már oklevélben szerepel. Nemsokára királyi birtokként említik, majd 1402-től a losonci Bánffy család tulajdona. A Bánffyak birtokában levő várat 1665-ben a törökök foglalták el és rombolták le. A vár még megmaradt falait a helybeliek hordták szét, olyannyira, hogy ma már igen nehéz rekonstruálni eredeti állapotát.

A vár „meghódítására” induló csoportot bizarr látvány fogadta. A tavaly még jól járható szekérutat hatalmas kőhalom torlaszolta el. Az előőrs elindult járható utat keresni. Szerencsénkre – a feltehetően robbantás nyomait viselő, 15-20 m széles kőomlás után – újból kiértünk a már jól járható útra és innen már semmi akadálya sem volt a vár, illetve inkább várrom meghódításának. A megközelítően háromszög alaprajzú vár nyugati oldalán egy öregtorony tekintélyes maradványát láthattuk. Hasonló torony állhatott az északkeleti oldalán is, ahol most 10-12 m magas falmaradványokat találunk. A várfalakon kívül kettős vársánc húzódik. A vár romjait szemlélve Kőváry László sorai jutottak eszünkbe: „Mily és mennyi építményt akartak őseink reánk hagyni: azt a sok rom beszéli. De mit tehettek ők, ha az építészeti emléket, mit pár békés napon emeltek, a háborús évek eltörölték.” Mi is már csak annyit tehetünk, hogy felkeressük, megismerjük történelmünk színhelyeit, felidézzük a hozzájuk fűződő eseményeket és nem hagyjuk őket végképp feledésbe merülni.

Valkó várából leereszkedve elbúcsúztunk vendégeinktől, akiknek reméljük tetszett ez a kalandtúrának is beillő kirándulás, a csodálatos Berettyó-forrás, a vadregényes tájon szeszélyesen kanyargó, kisebb-nagyobb zuhatagokat kialakító kis folyó, amely teljesen más, mint annak lassan hömpölygő magyarországi szakasza, melyet a folyószabályozáskor gátak közé szorítottak és új mederbe tereltek.

 
(0 szavazatok, átlag 0 az 5-bõl)