természetjárás
honismeret

Régi Erdély folyóiratokat lapozgatva mindegyre találkozunk e címmel: Ki a turista? Az 1946 nyarán kiadott lapszám több oldalt szentel a kérdés fejtegetésének, pontokba szedve a turista ismérveit. Több mint hat évtized elteltével is igen aktuális jó néhány felvetése, mások pedig megmosolyogtatóak. Milyen a turista ruházata, divat-e késni vagy lemaradni a csapattól, vagy gusztusos-e a kézcsók.

Az az igazi turista, aki szívesen keresi föl az erdőt, mezőt, megmássza a dombokat, hegyeket és nem panaszkodik közben, hogy azok az égig érnek. Egyszóval turista az az ember, aki a természetet járja, nem muszájból, kenyérkereset céljából, hivatásból, hanem kedvtelésből, egészséges szórakozás és felüdülés végett.

***

Régi szólás, hogy nem a ruha teszi az embert, és mivel a turista is ember, természetesen a turistát sem a ruha teszi azzá. Azt az öltő ruhát, amelyet általában turista öltözéknek szoktak nevezni, a szükséglet alakította ki; a különböző ruhadarabokból olyanokat választottak ki, illetőleg olyan ruhákat alkottak, amelyek legjobban megfelelnek a célnak, de azért mindenki olyan ruhában járja a természetet, amilyenben akarja, vagy amilyen éppen van néki.

Aki pedig le tud mondani a természetjárásról csak azért, mert nincsen megfelelő öltözetruhája, annak igazi turista voltában méltán szabad kételkedni.

Az igazi turista egy kis pénteki, szombati esőtől nem ijed meg, nyáron még a vasárnap reggeli záporocskától sem, és nem mond le a kirándulásról, amelyre lélekben egész héten át készülődött. Aki hétfőtől kezdve nem várja a legközelebbi vasárnapot és nem készül az útra, az az íratlan turista-kánonok szerint már nem is igazi turista. Nem is baj, ha olykor esős, sáros időben keressük föl a természetet, ilyen formájában is meg kell ismernünk, mert a természetben ilyenkor is találunk szépet, gyönyörködni valót, ha az időjárást magát csúfnak tartjuk is.

***

A turista az indulásra kijelölt időben igyekszik a gyülekező helyen pontosan megjelenni. Régi turistaszabály, hogy inkább tíz perccel hamarább legyen ott az ember, mint egy perccel később, mert könnyebben várhat egy ember tízre, mint tíz egyre. Ez egészen természetes kívánságnak látszik, mégis hangsúlyoznunk kell, mert még mindig akadnak olyanok, akik méltatlankodnak, ha nem várnak reájuk és holmi kollegialitásról meg turistatestvériségről beszélnek, holott éppen ők azok, akik fegyelmezetlenségükben ez ellen vétettek. Ez a későn érkezés, pl. színházba, előadásra, táncmulatságra a múltban valóságos mániává vált, különösen azóta, hogy későn érkezni az előkelőség jele kezdett lenni; ebből aztán azt a hamis következtetést vonták le, hogy korán, idejében érkezni – nem illik.

***

Az előre megállapított útvonalat ok nélkül ne hagyjuk el. Ha azonban a társaságnak egy része más irányban akarja útját folytatni, természetesen jogában áll, ebbéli szabadságában senkit sem szabad korlátozni, mindenki oda megy, ahová néki tetszik. Még abban az esetben is, ha valamelyik turista-egyesület többnapos társaskirándulására jelentkezett, addig marad a társasággal, amíg néki jól esik. Csak két kötelezettsége van: az egyik az, hogy elmaradását közölje a vezetővel vagy helyettesével, a másik az, hogy esetleges tartozását távozása előtt egyenlítse ki.

***

Itt lesz leginkább helyén szólanom a nőknek kijáró üdvözlés egyik formájáról, a kezét csókolomról, amely a század eleje óta vált mind általánosabbá, sőt az első világháború óta szokássá vált kezet is csókolni, még pedig nemcsak asszonyoknak, mint azelőtt, hanem leányoknak is. A nyugati államokban nem terjedt el ez a szokás, sőt azt olvastam, hogy Angliában valósággal kompromittáló, ha egy férfi kezet csókol egy nőnek. Ahány ház, annyi szokás, ezen nincsen mit vitatkozni. A köszöntés ellen nincsen is komoly kifogásunk, de a kézcsóknak végrehajtása ellen higiénikus okokból, annál komolyabb.

A csupasz kézre vagy akár a kesztyűre adott egymásutáni csókok egyáltalában nem gusztusosak, még kevésbé szolgálják az egészséget, akár az adó, akár az elfogadó szempontjából nézzük a dolgot.

Ha egy nőnek, akivel jó barátságban vagyunk, otthonában kezet csókolunk, az természetesen a mi magánügyünk, amibe senkinek beleszólása nincsen, ahhoz azonban, ami a házon kívül a nyilvánosság előtt történik, mindenkinek van köze. A mi közfelfogásunk szerint is utcán, kávéházban, vagy egyebütt kezet csókolni nem tartozik az ízléses dolgok közé, de ellenkezik a turistaság egész szellemével is, próbáljunk ellene tenni valamit, legalább a magunk körében. Ennek az ügynek igazi turista-szellemben való elintézése a nők kezében van: ne fogadják el a kézcsókot, ne engedjék meg a férfi-turistáknak, hogy kezet csókoljanak nekik, legalább a szabadban ne.