természetjárás
honismeret

2008-ban a Czárán Gyula Alapítványnak és a turkevei Nimfea Természetvédelmi Egyesületnek sikerült pályázat útján kiadni azt a kéziratos vendégkönyvet, melyet Czárán Gyula biharfüredi házában vezettek a turisták. Úgy gondoltuk, hogy a bihari és az erdélyi turisztikatörténet szempontjából szenzációsnak mondható leírásokat bűn asztalfiókban tartani, mert nem csak turisztika-, hanem erkölcs-, viselkedés- és kortörténet is egyben. A szöveget eredetiben közöljük.

Biharfüred 1903. aug. 18.
Kirándulás az Ördögmalomhoz
(2. rész)

Mámoritóan szép reggel volt. Milliárd harmatcsepp ragyogott fűn, fán. Kábitó ózonözönnel volt telitve a balzsamos levegő. Olyan tiszta, felhőtlen volt az ég, hogy belekukkanthattunk előcsarnokába. Mélyebbre csak a főudvarmester látott, „benne, mellette, körülötte ég volt”: hogy mit látott benn, minden faggatásra sem akarta elárulni.

Eleinte szótlan ügetett a daliás csapat. Csak a mének egyenlő lábdobogása zavarta az isteni csöndet. A fönnséges panoráma imára késztetett minden szivet. Majd vidámmá vált a hangulat. Az aranyifjuság pajkos enyelgéssel mulattatta a hölgyeket. Az udvari poéta „nur für Herren” szellemes élczelődéseivel és anekdotáival fakasztotta kaczajra a fejedelmet és minisztereit. A főudvarmester csodálatos módon mindig a hölgyek körül lebzselt. Mit beszélt, mesélt az egyiknek, a barnábbiknak, nem adta vissza az irigy viszhang.

Majd szünetet parancsolt a „Sasok szérüjén” a fejedelem és egymás utánban mutatta be birodalmának gyönyörű csúcsait és völgyeit. Fenséges, isteni látvány volt.

Két órai sétalovaglás után elértük a Dragán bájos völgyét. A fejedelem és kisérete gyorsan ugráltak le paripáikról, hogy a hölgyeket nyergeikből kiemeljék. Rossznyelvű, udvari dámák eme lázas udvariasság inditó okául a hölgyi lábacskák folytatásának ingyenes látványosságát emlegetik, de ez minden alapot nélkülöz és nem egyébb rosszakaratú udvari pletykánál.

Leszállitások után, hamarosan előkerült a tarisznyából a sok jó harapnivaló. Holmi alsórendű gyomroknak is dicséretére váló étvágygyal esett neki az illustris társaság a puha czipónak, izes szalonnának, olajban úszó szardiniáknak, jóféle disznósajtnak. A kereskedelemügyi miniszter saját gyártmányú dinnyekonyakjával csábitgatja a szomjas torkokat. A fejedelem tüzes egrivel kinálkozott. ő maga egy csöppel sem nedvesitette ajkát; „vaczogó”val vértezte magát a kisértések ellen. És előrelátása bölcsnek bizonyult. Mert az egri hamarosan gyors keringésbe hozta a női sziveket. Tűzben égtek a szép szemek; jó volt vérteznie magát!

A fölséges pihenő után, fölhangzott a „Lóra, lóra!”... Csatakiáltás. Nyeregben ülünk ismét, hogy száraz lábbal keljünk a Drágán patakon. Ezüst habjai olyan szivesen marasztották a lovakat, hogy csak nagy nógatásra akartak száraz földre lépni.

Vége lőn a pázsitos útnak. Megkezdődik az emelkedés! Úttalan utakon, százados fenyők árnyékában, óriási sziklatömbök mellett, széditő mélységek fölött kúsztunk fel az 1500 m magasságban fekvő Ördög birodalomba. Micsoda kőharczot vivhattak itt az alvilág fekete harczosai, hogy ilyen veszett módra dobálták összevissza a mázsázs köveket.”

„Ha ilyen fárasztó az út a pokolba” szólalt meg a pénzügyminiszter, „úgy ezentúl szolidabb alapokra helyezem bankjaimat és megelégszem ötven százalékkal is, hogy ne kelljen a pokolba lovagolnom, hanem repülhessek az égbe!”…

A tetszéssel fogadott kamatleszállitás után, ismét beállott a csönd. Bükkország temetőjébe érkeztünk. Évszázados törzsek feküdtek leterülve és minduntalan eltorlaszolva az utat. Válságos czirkuszi ugratásokat rögtönöztünk az akadályversenyen.

Mindig jobban és jobban emelkedik az út. A paripák már csak lihegve haladnak. A sötét lombok között felvillan a fejedelem kormánypálczája, int és az udvar önlábilag folytatja a kapaszkodást.

Már hallszik a vizesés tomboló moraja, szinte dübörög lábaink alatt a föld. Ördögország tüzes lakói talán a déli órákban járják a kék-válczot?!...

Lassan haladunk, lehajtott fővel, keressük a nőnemű és igy természetesen kevésbbé ingatag köveket.

Végre! Végre!... Feltünik az égbe meredő roppant sziklavár megmászhatatlan sánczaival, szédületes bástyáival, kiugró kőerkélyeivel. Alatta a tátongó „Ördög pinczéje” egyik várfokán a megkövesedett sárkány, mely tágra nyitott szájjal nézi a szüntelenül zúgó, tomboló, rohanó vizesést. Szakadatlanul korbácsolt habjai milliárd vizcsöppé törnek. A komor felhőkön néha áttörő napsugárban úgy ragyognak, csillognak mint milliárd drágakő. Nem győztünk eltelni az isteneknek való látvánnyal. A „Notre Dame”-on levő fenyőkereszt úgy ingott, bólintott. Pokolországában is közel voltunk az Éghez. Mi is elmondhattuk, nemcsak főudvarmesterünk, hogy: „bennünk, körülöttünk és fölöttünk menny volt!”…

Az illustris társaság ideálisabb hajlamú része: a két udvarhölgy és igy természetesen a főudvarmester is, valamint a fejedelem névtelen jegyzője, nem tudtak eltelni az isteni panorámával, maradtak a vár udvarán.

A prózaibb hajlammal biró miniszterek, sőt még a versekben utazó udvari poéta is engedtek a főudvarmesternői csábnak és siettek föl a magasba a „randez-vous” eséshez. A találka is, esés is vonzotta őket. Ámde arczuk megnyúlt midőn az erényes és ideális lelkű fejedelem vállalkozott vezetőül.

A főudvarmesternő váltig hangoztatta is, hogy neki semmi féle elő-vagy hátteres gondolat nem forgott agyában; ő tiszta csak bájainak és hájainak kevesbitése czéljából siet a randevúra.

Igy hát a kirándulásnak csak egyik fele vált esedékessé. A találka elmaradt, de az esés megesett. A hámból való kirugási hajlamokkal biró udvari poétát utolérte a nemezis, néhány kisebb nagyobb kék folthoz jutott. Nem találván alkalmas synonymát helyette, az esés szinhelye földeritetlenül marad.

Annál is inkább, mert nőorvos Oncsásza birodalmában nem lévén, poéta uram lemondott a látlelet felvételéről...

Mig a fejedelmi udvar a szirttetőkön szárnyalt, a völgyben már a gyorslábú liktorok meggyujtották az áldozati tüzet. Magasan lobogott a máglya. A szépet a hasznossal egyesitendő, udvarhölgyi bájos kacsók piritották lángjánál ropogós pirosra a hófehér szalonnát. Inycsiklandozó illata fölszállt a magasba és lassankint lecsalogatta a tilosban járó föurakat.

Ezalatt főudvarmesteri, udvarhölgyi és krónikási segitséggel, még az óriások korából visszamaradt sziklaasztal megtelt mindenféle lukulusi jóval. Czombjaikat kinálgató... libácskák, fehér kövér mellű... pulykácskák, rózsaszinű püspökfalattal biró... malacocskák feküdtek a hófehér abroszon, mely a legujabbi oncsászai divat szerint nagyobbszabású ajour lyukakkal volt hymezve (Nálunk lyukacsosnak mondják.)

Előkerült a tejszinű oncsászai sajt is; a fejedelem csokoládégyárában készült bombonok és tortaszeletkék csábitván kacsingattak piros ajkakkal.

A festői kis öböl jéghideg hullámaiban pihentek a szőke és piros nektárokat rejtő palaczkok. Majd megszólalt ismét az Oncsászai hires kürt. A főudvarmester jelt adott és süppedő mohpamlagokon óriások műhelyében készült kőfotelokon helyezkedett el az illustris társaság és olyan áldomást csapott, hogy irigykedve néztek le rájuk még az Olymposbeli istenek is.

Gyors egymásutánban tüntek el a szemérmetlenül kaczérkodó czombok, mellek, püspökfalatok. Csengett a pohár, ömlött a bor kaczagott minden ajak, tüzelt minden szem, veszedelmesen dobogott minden sziv és pihent... minden láb.

De hát meg vagyon irva: nem szabad kihivni a magasság és mélységbeliek irigységét. Fejedelem uram elfeledte a mély, rohanó Drágánba dobni Polykrates gyűrűjét... és ime bekövetkezett a szörnyű, a váratlan...

Fekete szemű, éjhajú tündért küldtek föl a boldogságot kaján szivvel néző Ördögvár lakói a lágyszivű, üres zsebeinél fogva ábrándozásra hajló kereskedelmi miniszter utjába, aki édes, csali szóval hitegette, csalogatta messzebb, beljebb, ahol... puhább a mohpamlag és sötétebb a berek. És ő ment, ment, mig végre eltünt szemei elöl a Briciei csúcs, a Dragán, a fejedelmi udvar; de eltünt a gyorslábú, éjhajú tündér is. Röntgen sugaraival belátván a miniszter uram üres tárczájába... szótlanul elillant...

Ki tudja micsoda szörnyű örvényekbe, minő tekervényes utakon került volna ő méltósága, ha a gondos fejedelem által a szélrózsa minden irányába kiküldött liktorok rá nem találnak és vissza nem hozzák nagy zajjal, diadallal.

Lőn aztán még nagyobb áldomás, még nagyobb vigság! Ezt már az Olymposon is megsokallták és Jupiter uram is belement abba, hogy szét kell rebbenteni ezt a boldogsággal szemérmetlenül hivalkodó udvart. Szétteritette felhőit és fölül viz, alul viz, menekülnünk kellett szárazabb hazába... Maga a krónikás is elázott, megázott... nem tudja, mi történt, hogy történt... Csak arra emlékszik még, hogy sötét berekben, csúszos köveken... megtalálták a fejedelem olyan nagy gonddal rejtegetett Achiles sarkát. És ez nagy eset. Oncsásza történetében páratlanul áll.

Venus asszonyság annyira megörült a magasban az Achiles sarok láttára, hogy minden csillagával, csillagtáborával kivonult az égre és  fényesen bevilágitotta a sötét utakat. Diadalmámor volt a keblekben mire hazatértünk; zúgó éljen kavargott fel a bérczek ormáig,  ezerszeresen verték vissza azok is: „Éljen a lovagias nagy fejedelem, éljen I ső Czárán Gyula!...”

K. Borostyán Irma